Image

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc elméke előtt tisztelgett a Pannon Egyetem

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 174. évfordulójáról emlékeztünk a Pannon Egyetemen, ahol Dr. Gelencsér András rektor mondott ünnepi beszédet. A rendezvényt Felföldi Gábor verssel, valamint Kruppa-Jakab Éva népdal előadásával tették színesebbé.

IMG 1704IMG 1711

Alábbiakban olvasható rektor úr ünnepi beszéde:

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Tisztelettel köszöntöm mindannyiukat hagyományos március 15-i ünnepélyünkön, mellyel három év elteltével újra az 1848-as forradalom és szabadságharc emléke előtt tisztelgünk. A 174 évvel ezelőtt történt eseményekre emlékezünk ma. Arra a napra, amelyre különösen igaz Friedrich Schiller megállapítása, mely szerint vannak az ember életében pillanatok, amikor közelebb van a világszellemhez, mint máskor. 1848. március 15-én mi magyarok igen közel voltunk hozzá, közelebb, mint bárki más. Akkoriban a magyar forradalom lángja egyedül sokkal tovább égett, mint Európa más városaiban fellángolt forradalmaké együttvéve.


Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Magyarország újkori történetének egyik meghatározó eseménye volt, mindmáig nemzeti identitásunk egyik alapköve. Társadalmi reformjaival a polgári átalakulás megindítója, önvédelmi harcával a nemzeti mitológia részévé vált. Ekkor született meg az önálló magyar állam létrehozásának gondolata, ekkor alakult az első felelős magyar kormány, ekkor kezdtük újrateremteni mi magyarok a saját elképzelésünk szerinti világunkat. Akkor, a polgáriasodásnak ebben az első, igen fontos szakaszában öltött testet először a vágy, hogy egy nyugodt, gyarapodó polgári demokráciában éljünk. Kossuth Lajos szavait idézve: „Ezredéves történelmünk bizonyságul szolgál, hogy nem vagyunk gyermek nemzet; 1848-i történelmünk bizonyságul szolgál, hogy nem vagyunk elaggott nemzet.”


Március 15-e kétségtelenül a legismertebb nemzeti ünnepünk. Úgy is mondhatnánk, hogy március 15-e a tiszta, romlatlan nemzeti egység emléknapja. Azé az egységé, ami 1848-ban még egy zászló alá gyűjtött magyart, horvátot, szerbet, osztrákot, németet egy közös cél, a magyar nemzet függetlensége érdekében. Mert ki a magyar most? Bár nekünk, kései utódoknak válaszként nehéz elhessegetni gondolataink közül Berzsenyi Dániel nyers szavait, a forradalom idején mindazok magyarok lehettek, akik annak vallották magukat vagy akár csak azonosultak velünk, vagyonra, társadalmi helyzetre, korra, nemre, nemzetiségre, felekezetre való tekintet nélkül. Ennyire nyitott és elfogadó meghatározás sem előtte, sem utána nem élt a magyar történelemben. Azóta, de különösen a XX. századtól kezdve folyamatosan szűkül a magyarként a többség által elfogadott embertársaink köre, és itt nem a demográfiára vagy a világpolitikai történésekre, hanem részben utóbbiak következményeként a kirekesztésre és belső ellenségkeresésre gondolok. A forradalom eszméjét az összefogás, az egység iránti vágyakozás is felmagasztosítja. Mert úgy vélem, ez egy természetes emberi szükséglet, amit napjaink elidegenedett társadalmában legfeljebb már csak egy-egy tragédia vagy vészhelyzet során nyílhat alkalmunk megtapasztalni. Az is segíthetett megőrizni a forradalom hevületét és dicsőségét, hogy az azt követő szabadságharc elbukott. Egyszerűen nem volt lehetőség a forradalom nemes eszméit lejáratni az élet nagy malomkerekén. Ahogy az ismert mondás tartja: „Az életben két tragédia van. Az egyik, ha nem érjük el vágyott célunkat. A másik, ha elérjük.” A forradalom, noha közvetlenül nem érhette el célját, két évtizeddel később egy Európa élmezőnyéhez tartozó erős Magyarország alapjait vetette meg. 1989-ben a rendszerváltozás idején is sokan reménykedtünk, hogy most itt valami hasonló történik. Történt is, csak nem az, amire számítottunk. Az egység szövete hamar felhasadt, a lendület kifulladt, a lelkesedés alábbhagyott, és egy máig viszályokkal terhes időszak vette kezdetét. Mindannyian a bőrünkön érezhetjük annak az ismeretlen forrásból származó szólásnak az igazságát, hogy „ma Magyarországot a széthúzás tartja össze.” Arany Jánost idézve: „Az az ábránd - elenyészett; Az a légvár - füstgomoly; Az a remény, az az érzet, Az a világ - nincs sehol!”


De mindezt természetesen nem láthatták előre a márciusi ifjak, amikor szabadság eszméjéért szembeszálltak az elnyomó hatalommal. A magyar szabadság nem a területről, a földről szól. A magyar szabadság az emberekről szól. Kölcsey Himnuszában nem az országra kéri Isten áldását. Azt mondja: „Isten, áldd meg a magyart!” Az ember az első: csak szabad ember tud szabad hazát teremteni. A szabadság ad belülről táplálkozó erkölcsi erőt, tartást, méltóságot. A mi nemzedékünk már örökségbe kapta a szabadságot, és úgy van vele, mint a legtöbben, akiknek nem kellett az életükkel fizetni érte: fogalmunk sincs róla, hogy mi is az valójában. Hogy micsoda felelősséggel jár élni – és nem visszaélni – ezzel a szabadsággal, ami annyi drága életet követelt! Hogy a szabadság kötelesség. Kötelesség a család, a haza, és az egész emberiség felé hogy munkálkodhasson ki-ki képességeihez mérten annak mind nagyobb boldogságáért.

A szabadságeszmény mellett 1848 márciusa számunkra a reményt, az új utakat kereső közösség összefogását, bátor és önfeláldozó kiállását is jelenti. A nemzet az idegen hatalom befolyása ellen nem karddal és vérrel akart megküzdeni, hanem az ország és a lelkek felemelésével. Mert hogyan is kezdődik az a nevezetes 12 pont? Nem, nem az első ponttal. A papírlap tetejére forradalmáraink azt nyomtatták oda, hogy: „Legyen béke, szabadság, egyetértés.” Ezzel ma a legtöbben azonnal kiegyeznénk itt Európa szívében, a közvetlen szomszédságunkban folyó véres háború fenyegetésében.


A nemzet összetartozásának tudata 1848 óta a leggazdagabb erkölcsi, szellemi és érzelmi erőforrásunk. Tekintsük hát tanításnak, megélt tapasztalatnak a múlt eseményeit. Éljen bennünk is a hit, hogy összefogva nagy eredményeket érhetünk el. Az összefogáshoz bizalomra van szükség, amely nélkül sem az ország, sem egy intézmény nem működhet. Ahhoz, hogy kitűzött céljainkat meg tudjuk valósítani, bíznunk kell egymásban. Egy közösség csak akkor emelkedik ki a többi közül, ha a célhoz vezető úton segítünk egymáson. Büszkén, örömmel fogadjuk egymás sikereit.


A márciusi ifjak példája minket is kötelez: minden tehetségünket, akaratunkat és legjobb tudásunkat a közösség érdekében az alkotásra, a jobbításra kell fordítanunk. És egyszer majd el kell számolnunk az elvégzett munkával, mint ahogy Széchenyi fogalmazott: „Az ember annyit ér, amennyit használ.”


Köszönöm, hogy együtt ünnepelhetünk, köszönöm, hogy meghallgattak!

Image